Not ready to die! 1.fejezet

Jól vagyok. Minden rendben van. –nyugtatom magam nem sok sikerrel. Kezemben a kés, de még nem érte el a célját. A szívemhez szegezem, de mielőtt még átszúrhatnám, apám ront be a konyhába. Elveszi tőlem, és kiabálni kezd. Valami olyasmit mondott, hogy nem ölhetem meg magam, amikor már a hírnév küszöbén állok… Persze… Őt csak a pénz érdekli…

Aznap este nem maradhattam újból egyedül. Egész végig engem figyelt, így nem aludhattam. Másnap reggel rögtön a pszichológushoz vitt. Amikor az orvos behívott meglepődött. Minimum egy tinédzsert várt volna erre az ön gyilkosos esetre, nem pedig egy tizenegy éves kislányt. Egyik kérdésére sem válaszoltam. Aztán amikor megkérdezte: „Mégis miért? Hisz mindene meg van! Miért akart ön gyilkos lenni?” Elbőgtem magam. Az orvos kitessékelt, majd behívta apámat. Öt perc múlva kijött, és egy szó nélkül hazavitt. „Pakolj!” adta ki az utasítást, és nekem dobta a bőröndömet. Nem értettem, de megtettem amit kért. Félóra múlva már a reptéren voltunk. Felszálltunk az első gépre, azt sem tudtam hova megyünk. Apám csak félúton magyarázta meg. Az orvos azt mondta jót tenne a környezetváltozás. Los Angelesbe mentünk. Ott magántanár tanított, és apám tovább kényszerített arra, hogy dalokat írjak. Már kiskoromban megvolt ehhez a tehetségem. Apám eladta a szövegeimet, ebből gazdagodott meg.

Az utcánkban lakott egy lány, nagyon jó barátok lettünk. Többé nem akartam öngyilkos lenni. Egészen mostanáig…

Jó sok év el telt már. Katievel a barátságunk sosem szakadt meg. Tizenöt-hat éves koromban apám rájött arra, hogy nem csak a szövegeim jók, hanem a hangom is. Azóta énekes vagyok. Katie pedig újságíró. Egy zenei magazinnál, a Kerrang-nál dolgozik. Úgy két éve költöztem el apámtól. Most Huntington Beach az otthonom. Katievel lakom. Egyszerűen elválaszthatatlanok lettünk. Mintha a nővérem lett volna. Persze, az igazságot anyámmal kapcsolatban nem mondtam el neki. Azt hazudtam, autóbalesetben halt meg. Pedig ez nagyon távol áll a valóságtól…

Most éppen sminkelnek, mert tíz perc múlva fellépésem van. Valami bandának leszek az elő zenekara.

- 10…9…8…- számol vissza Katie. Esküszöm, a fellépéseim előtt mindig ő az izgatottabb… .- 7…6…5…

- 4-3-2-1 –hadartam be, és kiléptem.

A tömeg ujjongott, én pedig elkezdtem énekelni. Az összes számomba beleépítettem egy emléket úgy, hogy még az apám sem jött rá. Katie meg pláne nem. Az elsőben például azt a napot, amikor elsőnek próbáltam megölni magam. Emlékszem még… Belül már megtettem, de a testemet nem tudtam rábírni a cselekvésre. A második számom nagyon vidám, pörgős volt „Cake for you!” címmel. Ebben az anyámmal töltött utolsó szülinapom volt megírva. Nem volt pénzünk addig sose tortára. Abban az évben kezdte el apám eladni a dalaimat. Aznap reggelire, ebédre, és vacsorára is tortát kaptam enni. Estére már elegem volt az édességből, és apám képéve vágtam. Neki annyira nem tetszett, de mi jót nevettünk rajta. A többi dalomba is ilyesmi emlékeket temettem el.

Amikor lementem a színpadról, a közönség visszatapsolt, csak sajnos a banda már fölállt. Gondoltam nem árthat, ha egy kicsit ott maradok a színfalak mögött, és hallgatózok. A kezdő szám után, viszont már sajnáltam, hogy ottmaradtam. Ugyanis meghallottam az énekes hangját, ahogy azt mondja, ha ennyire szeretne engem a tömeg viszont látni, akkor egy szám erejéig ők lesznek a bandám. A tömeg ujjongott, szóval egyértelmű lett számomra, hogy vissza kéne mennem. Viszont nem léptem se előre, se hátra. Csak azt éreztem, ahogy valaki megfogja a csuklómat, és berángat a tömeg elé. Az egyik gitáros volt az. A balkezes.

- Te is benne vagy?- nézett rám az énekes.

- Nem készültem több számmal- ráztam meg a fejem. –És biztos ti sem tudtok olyan dalt, amit én írtam.

- Te se csak a saját számaidat tudod!- mosolygott rám a gitáros.

- Az igaz!- mosolyogtam vissza rá. –Tudod valamelyiket?- kérdeztem rá.

- Csak a „Death like Winter”-t.

- Az kurvára régi!- sóhajtottam fel. –Két percet kérek, hogy fölidézzem a szöveget!- mondtam. Persze, ezt az egész beszélgetést a közönség nem hallotta.

Gyorsan fölidéztem a hozzá fűződő emléket, és már meg is voltam. Az utolsó pillanatban még Katie gyors befutott, és a kezembe nyomta életem első gitárját egy cetlivel. „Itt vagyok a tömegben. Büszke vagyok rád! D.G.” A szám rögtön mosolyra húzódott. Kivettem a tokból a gitárt, és gyors leellenőriztem a hangolást, és jeleztem, hogy kezdhetünk. A sorok között sokszor belemosolyogtam, hisz éppen neki írtam, erre közli, hogy itt van és elküldi nekem a régi gitárom. Egyszerűen csodálatos. Pedig nem ma született… A szám végén meghajoltam, és lementem volna a színpadról, ha a gitáros nem húz vissza.

- Találkozunk még?- kérdezte félénken.

- Persze!- mosolyogtam rá bíztatóan, és végleg elengedett.

- Látom, Zacky megint becsajozott!- röhögtek rajta a többiek, amikor én már a színfalak mögött voltam.

- Katie!- rohantam oda hozzá- Ki küldte a gitárt?

- Egy futár- rántotta meg a vállát. –Azt mondta sürgős. Ki küldte?- kérdezte kíváncsian, miközben megközelítettük a hátsó ajtót.

- Az életem egy meghatározó alakja- mosolyogtam rá rejtélyesen. –Majd elmondom, ha kiderül miért jött. Anya halála óta csak akkor keres fel, ha valami olyan dolog fog történni, ami az életem egy meghatározó pontja lesz. Mint például egy héttel a Los Angelesbe költözésem előtt. Azt mondta ha itt akarok maradni, akkor tartsam magam távol az éles dolgoktól…

- Éles dolgoktól?- kérdezett bele.

- Igen-bólintottam.

- Neked van jövendőmondó ismerősöd?- kerekedett ki a szeme. Már majdnem kiléptünk az utcára amikor eszembe jutott valami.

- Megvárhatnánk a koncert végét?- egy kérdés nélkül rábólintott. Fura. Máskor kisebb kivallatást végez, ha akarok valamit.

A színfalak mögött tomboltuk végig az egész koncertet, és amikor nem szólt a zene, Kaite elmondott néhány alap dolgot az egész bandáról, amit ő az én koncertem alatt szerzett be. A vége felé viszont Katie már nem bírta tovább, és bealudt a vállamon. Én halkan kinevettem, majd elkezdtem bökdösni az arcát. Nem ébredt fel rá.

Mikor már elköszöntek a közönségtől, még mindig a vállamon szunyókált. Elég furán néztek ránk, amikor megláttak a lépcsőn csövezni, miközben Katie már az igazak álmát aludta. A dobos- The Rev – Közelebb lépett, hatalmas mosollyal az arcán, és egy hatalmasat ordított Katie fülébe:

- Ébresztő!

- Hé! Engem nem kéne megsüketíteni!- szóltam rá.

- Mi? Történt valami?- kelt fel nyugodtan Katie. 

- Most komolyan! Csak az én fülemnek ártottál! Ennek acél dobhártyái vannak!- oktattam ki Revet.

- Jó tudni!- röhögött. –Amúgy miért vagytok még itt?

- Baj, ha itt maradtunk a koncertetekre? Ha ezt a rajongók megtudják…- élénkült meg Katie.

- De nem tudják meg- szólt közbe mosolyogva a szóló gitáros, Synyster Gates.

- Ez lesz a cím lap sztori a Kerrang-ban!- üvöltöttük egyszerre Katievel.

- Hol?- néztek ránk kikerekedett szemmel.

- Katie Collins vagyok, a Kerrang  egyik újságírója- mutatkozott be. –De mielőtt megkérdeznétek, nem interjút csinálni jöttem. Csak elkísértem Zoeyt a koncertjére. 

- Az én személyi újságíróm!- borzoltam össze a haját, amire csak egy bemutatást kaptam jutalmul. -Hát kösz...- mosolyogtam rá. 

- Ha már itt megvártatok minket- kezdett bele Rev - elmehetnénk együtt inni!- ezt gyorsan megszavaztuk, majd indultunk is. 

- Jaj, jut eszembe!- álltam meg hirtelen még az ajtóban. -A gitáromat nem hagyhatom itt!- rohantam be érte. 

- Holnap is eljöhettél volna érte- mondta Matt, amikor kiértem. 

- Csak most kaptam vissza! Nem hagyom ott!- vágtam be a durcásat. 

- Add! Hozom!- vette ki a kezemből Zacky. 

- NEM!- kaptam utána - Ez az enyém!- néztem rá gonoszan, mire mindenki kiröhögött. -Most viszont akkor előbb hozzám, hogy letehessem!- adtam ki az utasítást. 

- Igen is kapitány!- tisztelgett Katie. 

- Hangosabban!- üvöltöttem el magam. 

- IGENIS KAPITÁNY!- kiabálta. 

- Ki lakik oda lent, kit rejt a víz?  SPONGYA BOB KOCKA! Sárga a színe, és lyuk rajta tíz. SPONGYA BOB NADRÁG! Kár, hogy a levegő csak szoba dísz. SPONGYA BOB KOCKA! De az élet eleme csakis a víz. SPONGYA BOB NADRÁG! ki ő? KOCKA NADRÁG, KOCKA NADRÁG! SPONGYA BOB KOCKA NADRÁG!- énekeltük, a többiek pedig kikerekedett szemmel néztek ránk. 

- Ti mit ittatok a koncert alatt?- szólalt meg kis idő után Johnny. 

- Semmit!- vágtuk rá egyszerre. 

- Tudod, a friss levegő... Nincs ennél jobb!- mondta Katie, miközben egy nagyot szippantott a levegőből. 

- Menjünk már, mert megfagyok!- mondtam, és látványosan dideregni kezdtem. A francokat... Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megyek haza... 

- Kéred a pulcsim?- kérdezte meg Zacky. 

- Kösz nem, kibírom hazáig- mosolyogtam rá. 

Gyorsan elindultunk, és Katievel mutattuk az utat. Amikor a házhoz értünk, a postaládában egy levél volt nekem címezve, a feladó pedig D.G. volt. Muszáj volt megint mosolyognom, majd elkezdtem azon gondolkozni, hogy most miért van itt. Eddig 90% rossz dolgok történt, amikor megjelent. Lehet most is valami készülőben van...