Not ready to die! 19.fejezet

Ijedten fordultam hátra. Miért hagyta ott a házat? Ha Jessicát elkapják, míg nincsen ott, esküszöm megölöm! Na ne! Én nem leszek apám lánya!
- Miért vagy itt? Hozzád tartottam, jobb lenne, ha visszamennél- fogalmaztam meg kedvesebben az első gondolatomat.
- Már nem mozdulhatok ki a saját házamból?- tette föl nevetve a kérdést. -Amúgy nem lesz semmi baja, ha arra gondolsz.
- Igen, arra gondolok, beszélnem kell vele!- mondtam és elkezdtem rángatni a kezem, hogy Rev engedjen el végre. -Komolyan mondtam, hogy megharaplak!- néztem a szemébe.
- Nem hiszem- jelentette ki, majd fájdalmában felüvöltött és a karján jól lehetett látni a fogaim nyomát.
- Most már hiszel nekem?- kérdeztem gúnyosan. -Beszélek vele, a kulcsot megkaphatom?- fordultam D.G.-hez.
- Tessék, majd söpörd össze az antik vázám maradványait- mondta és a kezembe nyomta a ház kulcsait. Vagy tizenöt kulcs volt rajta. -A legnagyobb a kerítésé, amin piros kulcstartó van, az-az első ajtóé, a kék a hátsóé. A többit pedig ne használd- adta ki az utasításokat. -Egy óra múlva ott vagyok.
- Akkor viszlát!- intettem és futni kezdtem. Nem akartam újból beszélgetésbe keveredni a fiúkkal.
Minden ajtón simán átjutottam, majd fölkerestem Jessicát. Amikor elmondtam neki, hogy az anyját nagy valószínűséggel megölték, akkor őrjöngeni kezdett.
- ERRŐL CSAKIS ÉN TEHETEK! MI A FENÉÉRT HAGYTAM OTT?- kiabálta, éééés repül az antik váza. Kitörte az ablakot, ami felől mintha beszélgetést hallottam volna. Elhúztam a függönyt és kinéztem.
- Nem tanítottak meg arra, hogy hallgatózni nem illik?- kérdeztem végig nézve a srácokon. -Mondjuk rajtatok már nem lepődök meg- mondtam és egyenként rámutattam Revre, Synre és Zackyre. -Na, de ti?- néztem Johnnyra és Mattre. -Rólatok nem gondoltam volna. -Van valami magyarázatotok, vagy csak szimplán elakarjátok ásni magatokat a szememben? Mert örömmel közlöm veletek, hogy sikerült.
- Zoey, beszélhetnénk?- nézett rám kérlelően Zacky. -Négyszemközt- tette hozzá.
- Minek? Úgyis kihallgatnak!- mondtam kicsit mérgesen. 
- Zoey! Nyugodj meg!- fogta le a kezem.
- Mondtam már, hogy ne nyugtass!- ordítottam.
- Zoey, mi a baj?- jött oda Jessica, de mielőtt megláthatták volna ellöktem.
- Maradj bent! Ne menj ablak közelébe, ne merd elhagyni azt a házat. Már csak 1-2 hét és szabadulsz. Bírd ki addig- mondtam, miközben beljebb tuszkoltam.
- De hát hangokat hallottam, kivel beszélsz?- próbált elnézni a vállam fölött.
- Senkivel, nem fontos! Maradj bent!- mondtam. -Tíz perc, mindjárt elküldöm őket. Kimentem, hogy szemtől szemben tudjak velük beszélni. -Mit akartok?- kérdeztem tőlük. -Van tíz percetek, utána elhúztok. Kezdhetitek!- néztem az órámra.
- Magyarázatot akarunk- kezdett bele Matt. -Hol van Katie pontosan, mit csinál, ki van még vele, miért nem lehet elérni, te miért nem beszélsz velünk, mi az, amibe nem akarsz belekeverni, és most már az is, hogy kit rejtegettek.
- Jól van! Nem bírom tovább! Legalább lesz néhány ember a temetésemen!- csattantam föl. -Katie éppen Chicagóban van, nyomoz, az apja van vele meg annak néhány munkatársa, pont ezért nem lehet elérni, azért mert nem akartalak belekeverni ebbe titeket, ugyanakkor nem bírtam volna a szemetekbe hazudni minden egyes nap, majd elmondom részletesebben, ha lenyugszom kicsit, most elégedj meg azzal, hogy gyilkossági ügy, azt pedig, hogy kit rejtegetek magatok is kitudjátok találni- hadartam be. Kellett néhány perc, amíg felfogták ezt az egészet, majd újból Matt szólalt meg:
- Jessica gyilkossági ügyén dolgoztok és őt rejtegetitek, ugye?- kérdezett rá, mire csak némán bólintottam. -Ő a gyilkos?
- MI?!- akadtam ki. -Feltételezed róla, hogy megölné a saját anyját?- szegeztem neki a kérdést.
- Nem, de akkor ki?
- Pont ezért kell nyomozni!- forgattam meg a szemeimet. -Eddig azt hittük, hogy csak elmenekült, de nem. Valaki más ölte meg.
- Most már beszélhetnénk?- kérdezte olyan öt perc hallgatás után Zacky.
- Persze- bólintottam feszülten. Volt néhány elképzelésem, hogy mit akar mondani, de mindenek az volt a vége, hogy többé nem látom.
Elindultunk hazafele. Csak mi ketten. Látszott az arcán, hogy belül küzd magával, a gondolataival. Egy darabig némán mentünk. A hallgatás kezdett számomra kicsit kínossá válni. Ha annyira akar velem beszélni, akkor miért nem mondja?
- Sajnos nem tudok olvasni a gondolataidba, szóval megköszönném, ha elmondanád mit akarsz- mondtam akaratom ellenére kissé ridegen. 
- Ebben az egy hónapban- kezdte el -mindvégig azon gondolkodtam, hogy akkor most mi van kettőnk között- sóhajtott egy nagyot. -Kissé durván váltunk el. Mindennap eszembe jutott az, amit az első randinkon mondtál. A múltad nagy részét ugyan elmondtad, de van egy kis részlet, amit nem akarsz. Lehetsz, hogy most megfogsz utálni, de megpróbáltam kiszedni D.G.-ből, hogy mi az, amit titkolsz. 
- Zacky, ez most komoly?- döbbentem le. -Elmondta? -néztem rá megrökönyödve, mire megrázta a fejét. Kicsit megkönnyebbültem. 
- Zoey!- fordított hirtelen magával szembe. -Amíg nem bízol meg bennem annyira, hogy elmond, addig jobb, ha...
- Ha külön vagyunk?- fejeztem be ledöbbenve. Elfordította a fejét és lesütötte a szemét, majd egy aprót bólintott. -Zacky! Megbíztam benned, és elmondtam, hogy mi történt anyámmal. Megbíztam benned, és elmondtam, hogy depressziós voltam, és többször próbáltam meg magam megölni. ELMONDTAM NEKED A FONTOS DOLGAIMAT! De te mégis fönn akadsz egy kis apróságon- mondtam, miközben a sírás kerülgetett. -Nem ilyennek ismertelek -ráztam meg a fejem. -Csalódtam benned. Talán jobb lesz külön- mondtam, és hazafutottam, majd bezárkóztam a szobámban. Talán soha életemben nem voltam még ennyire szomorú...

[Katie szemszöge]

Másnap felástuk az egész területet. Nem tévedtem. Pontosan ott találtuk meg a testet, ahova tippeltem. Kicsit ijesztő volt így látni. Mindig is erős nő volt, most pedig elernyedten fekszik előttem. Még jó, hogy Jessica nem látja. Most is biztos ki van akadva. 
A vizsgálatok egy-két napot minimum igénybe vesznek, szóval most van egy kis pihenőm. Fölhívom Zoeyt. Kicsöng. Még mindig. Nem veszi fel. Tizedszerre sem veszi fel. Hívom Jessicát. 
- Szia!- köszön bele. 
- Szia, Zoey nincs ott?- kérdezek rá. 
- Nincs, miért?- hallom a hangjában a döbbenetet. 
- Semmi különös. Szia!- nyomtam ki. Egy lehetőségem van még. Nem nagyon akarom megtenni, de mindig az a kép ugrik be, hogy majdnem leugrik a szikláról, mert egy hallucinált alak azt mondja. 
- Jé! Hát hallunk felőled?- szólt bele tettetett vidámsággal. 
- Zacky átlátok rajtad! Mi történt?- kérdezek rá. 
- Semmi különös- vágja rá. -Inkább azt mond el, hogy te veled mi történt? 
- Mégis mi történt volna?
- Zoey elmondta, hogy mit csináltok a hátunk mögött- ledöbbentem. 
- Elmondta?- kérdeztem vissza. Reménykedtem, hogy a válasz nem lesz. 
- Igen- mondta magabiztosan. -Te éppen nyomozol. 
- Hol van? Ha haza érek kitekerem a nyakát- sziszegtem.
- Nem tudom. Utoljára hazamenni láttam- mondta, de a hangja megremegett. 
- Na jó, most mond el, hogy mi történt!- szóltam rá szigorúan. 
- Semmi. Csak szakítottunk- mondta tettetett könnyedséggel, majd kinyomta. 
Öt percig egyáltalán nem tudtam értelmezni a mondatot, majd hirtelen rádöbbentem, hogy mit mondott. Féltem. Senki sem tudja, hogy hol van. Ráadásul tegnap szakított élete szerelmével. Akármire képes lehet. Akármire. 

[Zoey szemszöge]

Aznap este kisírtam a szemem. Miért én? Miért kellett bele szeretnem? Totális lelki roncsot csinált belőlem. Nem tudtam már elképzelni az életemet nélküle. Mégis, a lelkem egyik része felszabadult. Nem értem miért. Egyik percben csak a színtiszta szomorúságot érzem, aztán egy boldog pillanat, majd a döbbenet. Ugyanis felnéztem, és megpillantottam a fehér ruhás nőt. Hívogatott. Abban a pillanatban semmi erőm nem volt ellenállni. Követtem. Ki a házból. Be a kocsiba. Pillanatok alatt eszméletlen gyorsra gyorsultam. Aztán egy reccsenés, egy tompa puffanás, majd mindent elborít a sötétség...
---
Nem tudom mi történt. Egy faházban ébredtem. A kezem nagyon fájt, nem tudtam megmozdítani. A fejemen éreztem valamit. Kötés. Át voltam öltöztetve valami rongyos ruhába. A mellettem levő ablakon kinéztem, és láttam, hogy a ruháim kint száradnak. Na de hol vagyok? Erre a kérdésre a következő pillanatban kaptam meg a választ. 
- Jack! Nézd! Felébredt!- hallottam meg egy kislány hangját. Fölültem. Az ajtóban egy vörös hajú kislány állt, és rám mutogatott.  Nem értettem a helyzetet. Kinek szól? Miért?
Az ajtón egy szintén vörös hajú fiú lépett be. Magas volt, haja lágyan omlott a vállára. Mind ketten olyan rongyos ruhában voltak mint én. Egy halvány mosolyt küldtem feléjük, majd megkérdeztem:
- Hol vagyok?- a hangom olyan rekedt volt, hogy még én magam sem tudtam felismerni. 
- Egy kis faházban, ami nem tartozik semelyik városhoz sem- válaszolta szinte azonnal a fiú. -Én Jack Anderson vagyok, ős a húgom Dora. Balesetet szenvedtél, de szerencsédre csak egy kisebb fejsérüléssel és egy csuklótöréssel megúsztad- mosolygott rám. 
- Nem baleset volt- suttogtam. Minden beugrott.
- Mondtál valamit?- nézett rám Jack. 
- Nem, semmit!- ráztam meg a fejem. -Amúgy a nevem Zoey Harison. Huntington Beach-en lakom. Nem tudnátok visszavinni oda? 

[Katie szemszöge]

Azonnal megmondtam apámnak, hogy haza kell mennem. Kölcsön adta a kocsiját, majd elengedett. Persze megjegyezte, hogy jobb lesz a világ Zoey nélkül. Javíthatatlan. 
Ahogy vezettem hazafelé láttam az autónk roncsát. Megijedtem. Lehúzódtam, majd megvizsgáltam. Szerencsére nem volt benne. Kicsit megkönnyebbültem, majd újra félni kezdtem. Ha nincs itt , akkor hol van? 
- Ismeri az autó tulaját?- hallottam meg egy kedves hangot a hátam mögül. 
- Igen, de remélem csak összetévesztem egy másik autóval- mondtam, miközben hátra fordultam. Egy férfi állt előttem rongyos ruhában, vörös hajjal. 
- Nem kell aggódni miatt- legyintett.  -Most éppen a házunkban pihen. Vagyis remélem, hogy Dora hagyja pihenni- nevetett. 
- Zoey Harison?- kérdeztem rá.
- Igen, legalábbis így mutatkozott be.
- Elvinne hozzá? 

[Zoey szemszöge]

- Sajnálom, de nem- rázta meg a fejét Jack. -Viszont mindjárt hozom a saját ruhádat. Addig pihenj nyugodtan- mondta, és már ment is el. 
- Láttalak ám már nagy plakátokon- mondta Dora, miközben leült az ágy szélére. -Te olyan híresség vagy?
- Igen- bólintottam. -Nem a legnagyobb, de az egyik a sok közül. 
- Az király lehet!- lelkesült be.
- Néha annyira nem jó- mondtam mosolyogva. -A média olyanokat ír rólad, ami nem történt meg. Ebben az a legrosszabb, hogy majdnem mindenki el is hiszi. Akkor ott vannak még azok az emberek is, akik pofáznak össze-vissza, hogy szar a zeném, amikor még semmit sem tettek le az asztalra- mondtam nagy hévvel. -Nem éri meg híresnek lenni. Akkor nem lenne ennyire bonyolult az élet. Nem szerettem volna bele egy baromba, aki kitépte a szívem...
- Ó! Ne legyél szomorú!- ölelt át. -Igaz, én még túl kicsi vagyok a szerelemhez, de biztos megoldódik. Hidd el nekem! Vagy tisztázzátok a dolgokat, vagy beleszeretsz másba, de mindenképp jó vége lesz!
- Én ennyi idős koromban még azt sem tudtam, hogy mi az a szerelem- nevettem fel kínomban. -Ugyan is a szüleim nem nagyon mutatták ki, hogy mit éreznek egymás iránt. 
- Az én szüleim már elmentek- váltott ő is szomorkás hangulatba. -Mikor még kicsi voltam. Nem emlékszem rájuk. 
- Én ismerem őket- mondtam. -Talán jobb lett volna, ha ezt az egészet akkor csinálják végig, amikor abban az időben vagyok, hogy azt is alig fogtam fel, hogy élek. Akkor könnyebb lenne.
Ekkor viszont váratlan dolog ért. Ebből a lelkizős beszélgetésből Katie rángatott ki.
- Zoey! Mi történt?- kérdezett rá rögtön. 
- Majd otthon elmondom- vágtam rá. 
- Akkor irány haza! Egy-kettő!- tapsolt.
- Megyek már!- grimaszoltam. 
- De ugye még visszajössz?- nézett rám könnyes szemekkel Dora. 
- Persze! Amint lesz új autóm meglátogatlak titeket- mosolyogtam rá, majd az ajtóban álló bátyjára. 
- Itt a ruhád!- nyomta a kezembe egy nagy mosoly kíséretében. 
- Köszönöm, hogy kimentettél!- öleltem át. Ez bizony váratlanul érte, mert férfi létére azonnal elpirult. -Sziasztok! Még találkozunk!- intettem. 
Katievel nem beszéltünk. Ideges volt, láttam az arcán. Ilyenkor jobb nem hozzászólni. Elsőnek a kórházba mentünk, ahol gipszet tettek a kezemre, majd haza. Otthon leültünk egymással szemben a kanapén, majd kérdően nézett rám. 
- Mesélj csak, mi történt az elmúlt két napban?- tette fel a kérdést kicsit gúnyosan. 
- Hát, az úgy volt, hogy... Bocsánat! Kicsúszott a számon! Nem neked kellett a szemükbe hazudnod!- tört ki belőlem. 
- Nem erről akarok hallani, ezt kivételesen átgondolva a helyzetet megértem. Viszont az, hogy mi történt veled és Zackyvel meg, hogy hogyan a fenében kerültél te abba a faházba, az nagyon is érdekel. Ja, csak szólok, TE veszel új kocsit!- mondta kicsit idegesen. 
- Szakítottunk, és elborult az agyam- sóhajtottam. 
- Persze. És behódoltál a fehér ruhás nőnek?- vonta fel az egyik szemöldökét. 
- Te meg...- döbbentem le. Nem mondtam el neki. Nem tudhatja. 
- D.G. mondta még akkor, amikor elütöttek és a kórházban feküdtél- válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet. -Zoey! Ha nem akarsz meghalni, akkor érzelmileg erősebbnek kell lenned! Nem szabad behódolnod neki! Hiszen csak hallucinálód!- mondta kicsit mérgesen, miközben hevesen gesztikulált. 
- Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted megbolondultam?- a kérdést szinte suttogva tettem fel. Néma csend állt be közöttünk
- Egy percig sem feltételeztem rólad ilyet- mondta higgadt hangon. -Zoey! Én csak egyszerűen nem szeretnélek elveszíteni! Ahogy Zacky sem...
- MIT TUDSZ TE RÓLUNK?!- akadtam ki. -Ez a kapcsolat egy tévedés volt! Mi sosem lettünk volna egymás mellett boldogok!
- Nem tudom mit érzel most- vallotta be. -De azt tudom, hogy mind ketten az első szerelmünket találtuk meg ezekben a fiúkban. Én az örök szerelmet. De te most nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Legbelül még szereted, és azt várod, hogy bocsánatot kérjen, hogy mind ez ne történt volna meg. Ha igazam van, akkor nagy valószínűséggel neked is ez az igazi szerelmed. Mert hogy ő még mindig szeret, abban 1000%-ig biztos vagyok.
- Majd ha kiderül apádról, hogy kedvel engem, akkor fogom bevenni ezt az egész marhaságot- mondtam durcásan, majd fölvonultam a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót és azonnal elaludtam.